Page 16 - szempont_2020_11

Gárdonyi Géza: szagos szegfűimet a porba metélték, mikor a nap korán elszáll nyugovóra,
November összerongyolták lugasom palástját, s aláereszkedik fátyola az éjnek,
koldussá csúfíták a jó kis akácfát, s elhalkul az élet.
A kertemben járok, és szomorú vagyok, s elrabolták kertem szép drágaságait,
szomorú, mint a fák, s hervadt virágok. el napraforgóm aranytányérait. Ilyenkor magam is kályhám mellé ülök,
Az egész föld olyan árva, oly elhagyott, Fecskémet elűzték. Rigómat se látom. és gondolattalan gondokba merülök:
mintha megunta vón Isten e világot. Vajon hol jár ez a sárga kis barátom? egybeolvadok az árnyékkal, meleggel,
Megunta, itt hagyta. Elköltözött innen. Nyári reggeleken ablakomhoz állva, a kályhámból ömlő langyos lehelettel,
Feljebb egy más égben lakik már az Isten. de sokszor hallgattam vidám trillájára, s úgy érzem, más élő nincs is a szobában,
s láttam is a lomb közt, ahogy el-elbújva, csak ez a sarokba guggoló vaskályha,
Megérzi az ember, mikor nem is látja, rám kandikált, s akkor versét nekem fújta. meg az égő lámpa.
hogy valaki jött, és immár mögötte van,
pedig nincsen nesze, sem árnyékmozgása, S hol van virágaim sok apró vendége: El-elnézem olykor időtlen hosszasan
s megfordulunk rája. a bogarak tarka-barka nemzetsége, a vágtató csikóst a kályhám oldalán,
Így éreztem Istent mindig, hogy velünk van. kik zümmögve, dongva kerengtek, játszottak: ahogy mély árkon szilajon átrohan,
le-letelepedtek, mézport lakmároztak: és sohasem ér túl a rámakarikán.
Éreztem, mikor a holt föld kebeléből izenetet hordtak virágtól virágnak, Valami boszorkány - hátul vagy előtte -,
a zöldelő élet miriádja kélt föl: kertből a mezőnek, hegyről a rónának. belebűvölte itt őt a levegőbe.
almafám rózsaszín virágba öltözött,
s fehér üde szegfűm illatot lélegzett: Milyen úri nép volt, mindegyiken látszott: És én egyre várom, álmodozva várom,
fiatal akácfám két ablakom között némelyik zöldarany-páncélban pompázott, hogy egyszer csak mozdul és elvágtat tovább
nőtt, nőtt, lombosodott, széjjelterjeszkedett: másik királyveres bársonyban, posztóban, hajtja a vascsikós vasból való lovát,
kék pohárkáit a hajnalka kitárta s kinek öv, kinek gomb díszképp a derekán és csak üres helye marad a kályhámon.
s mézét a zümmögő méhnek kínálta: ki meg gyönge, finom fátyoltakaróban,
szőlőm sátort emelt a zöldelő dombon: - mint az oltár elé öltözködött leány. De ím nemcsak magam húzódtam e zugba:
virág volt a földön, gyümölcs volt a lombon. két légy is ül itten előttem a falon.
Hol vannak? Meghaltak. Elvesztek szegények. Csendesen megülnek egymás mellé bújva
S éreztem, hogy Isten itt van, e tájon, Megölték az egész bogárnemzetséget. nem tartanak attól, hogy őket zavarom.
mikor a nap fölkelt az aranyos ágyon, Itt-ott, hogy az ember az avarban járdal, Két kis légy. Honnan jött? itt rejtőznek nálam,
és felhőfátyolát arcáról levetve, látni őket fekve, széjjelesett szárnnyal. s fázlódtak a szoba valamely zugában:
meleget sugárzott minden elevenre. azután megérezték a föléledt kályhát,
A rigóm énekelt, galambom kacagott, Pusztulás és halál. Ez most a föld képe. s tartja most mindegyik melegnek a hátát.
az egész mindenség életre támadott: A nap is búsan jön reggel föl az égre, Máskor tán kedvetlen szemmel nézném őket,
Pillangók röpködtek, bogarak szállongtak, s hogy kibontakozik szürke köpenyéből, de most, hogy elűzzem, nem volt rá lelkem.
bársonyos poszméhek éneket brummogtak, ablakomra csordul a könny szeméből. Nézem, hogy nyújtóznak és melengetőznek,
érett a gabona, piroslott az alma. s ők is néznek talán nagy álmosan engem.
A föld volt Isten kedves birodalma. S mégis ő az, kinek maradt még reménye,
Elment. hogy csak meleg kell és az ő áldott fénye, Néznek, és magukban áldják a jó kályhát.
és minden feltámad, Összedörzsöli egy a hátulsó lábát.
És nyomába rabló, dúló szelek mit Isten lezúzott a „Ne legyen!” szókkal, - Majd csendesen ülnek, s nem mozdulnak többet:
jöttek, s kifosztották a szép természetet. mint az anya aki nem hisz a halálnak, átadják magukat a langyos melegnek.
Elvitték a fáknak zöldelő lombjait, s holtravált gyermekét melengeti csókkal. Künn a falevél hull, hulldogál az ágról.
eltiporták kertem kedves virágait: Még legkedvesebb tán az a csöndes óra, Gondolkoznak ők is a mulandóságról...

SZEMPoNT
Kiadja – Vydáva: Libertate.
A kiadó székhelye – Sídlo vydavateľa:
Bratislavská 1241, 93101 Šamorín.
Azonosító szám – IČO: 50404466.
2020. november/november 2020.
4. évfolyam, 3. szám – 4. ročník, 3.vydanie.
Megjelenik évente háromszor –
Vychádza trikrát ročne.
Ingyenes – Bezplatné noviny.
Regisztrációs szám – Registračné číslo:
EV 5498/17.
ISSN 2585-707X